A mai fiatalság jelleme, életvitele, a mindennapi élet során adódó élethelyzetekhez való hozzáállása ezer sebből vérzik.
Szomorúan írom ezt, mert az ember alapvetően reményekhez kötött, vagy köti egyéni sorsát, – saját -, vagy akár mások érdekeit is kiszolgálva.
“Hála”: úgymint fogalom nem szerepel a szótáraikban. És nem is lenne rájuk nagy szükség. Mármint a szótárakra.
Azokra a gyüjteményekre, amik akár segítségként is szolgálhatják az embert a hétköznapokban felmerülhető problémák mielőbbi megoldásában.
Nos, ezek gyakorlati használata teljesen feleslegessé vált napjainkra.
Mit is tudhatunk…?
A gyermeknek mindig igaza van: legyen az akár tíz, vagy húsz esztendős.
A gyermeket hagyni kell békében és nem kell zaklatni holmi apró-cseprő kérésekkel, kérdésekkel, mert szentemnek lelke van.
A gyermek előbb-utóbb éreztetni fogja velünk, szülőkkel, hogy “mi érezhetjük magunknak a nagy megtiszteltetést, hogy e-nemes világra csöppentettük, majd óriási szeretet és gondoskodás közepette felneveltük őket”.
A gyermek kikérheti magának, hogy beleszóljunk a dolgaiba, és akár egyszer is számon kérjük bármi nemű üggyel kapcsolatban.
A gyermeknek joga van a szülő fejéhez vágnia annak ( akár siralmas ) anyagi helyzetét, és semmivel nem törődve kikövetelnie a maga havi kis jussát.
A gyermek persze nem kérhető számon azon anyagi források felhasználásával kapcsolatban, amiket mi szülők biztosítunk nekik, mert az kizárólag csak rájuk tartozik.
A gyermek természetesen önálló életet biztosít magának úgy, – ezer felől támogatva -, hogy önmaga egy lépést sem tesz annak érdekében, hogy ne másokra legyen utalva, hanem, csak – és – kizárólag önmagára.
A mai fiatalok felfogása szerint ez a normális, és ez jelenti a tökéletes “megállok én a magam lábán is” derűs fogalmát.
És tényleg szomorú vagyok, mert ezekre van bízva a jövőnk. És a jelenünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: